2. Fejezet

Elindultunk sétálni, én pedig belefogtam a történetbe.

- Háromszáz éve egy ismeretlen, kis országban egy ismeretlen tudós kísérletezett a kutyáján, és kivont egy olyan anyagot, amit a Rendem máig is használ új animátorok létrehozására. Nem akarta magán tesztelni, így négyéves kislányával megitatta, aki onnantól kezdve három nap, három éjszaka sírt. Ezután abbamaradt a rívás, és tizenhárom hónapon keresztül egy könnycsepp sem gördült le a baba arcán. A tudós jegyzeteket írt gyermeke fejlődéséről, és észre vette, hogy rengeteg kutyás jellemvonása alakult ki. Ugatást utánozott, ha éhes volt, sokat játszott a család kutyájával, míg egy napon a kutató egy ebet talált lánya ágyában. Nagyon örült új felfedezésének, és szépen nevelte gyermekét, anyja elől jól elrejtve másságát. Megtanította, hogyan legyen normális, és együtt kifejlesztették lánya minden érzékét. Az apa nem árulta el gyermekének, hogy miatta ilyen, ahogyan azt sem, hogy jegyzeteket vezet róla. Ám egy nap az animátorlány betévedt apja szobájába, és ott egy egész könyvsorozatot, és jegyzetet talált magáról. Sírva rohant a számára legkedvesebb emberhez, és csúnyán összeveszett vele, mert tizenhat éven keresztül hazugságban élt. Még aznap este elment, és magával vitte apja irományát is, hogy ne tudjon új animátorokat előállítani. Rengeteget vándorolt, míg végül elfogyott minden élelme, és egy síkságon találta magát, ahol kutya alakban sem tudott volna betevőt szerezni. Összeesett, és belenyugodott, hogy itt vége az életének, mikor egy hintó hajtott arra. A kocsis az élettelen testet látva rögtön megállította a lovakat, és bekopogott utasához, aki történetesen a kis királyság trón örököse volt. A herceg is rögtön a lányhoz sietett, és megesett rajta a szíve, és magával vitte a királyi palotába. Ott a birodalom legjobb orvosai ápolták, és hamar felépült. Az uralkodó család befogadta, és egy éven keresztül felhőtlenül élvezhette az élet örömeit, amikor is eljött a tizennyolcadik születésnapja. Már férjhez kellett volna mennie, de kérője nem akadt, hiába volt bűbájos szőkeség, senki nem ismerte, és nem mertek a közelébe menni, mivel a hercegen messziről látszott, hogy beleszeretett.

- Eddig ez egy tündér maszlag. - mondta James, bár a reakcióit látva elhitte.

- De igaz! És ne szakíts félbe, amikor mesélek! Most éppen az animátorok legnagyobb titkait terítem ki neked, és mindkettőnk életét kockára teszem! - dorgáltam a fiút.

- Akkor most élet veszélyben leszek?

- Persze! Mégis mit gondoltál? Hogy a Rend megszimatolja, hogy te tudsz mindenről, és majd futni hagynak? Vagy téged is átváltoztatnak, vagy megölnek, ha rájönnek erre. Én pedig vagy kitüntetést kapok, mert felavattam egy új animátort, vagy engem is megölnek! Folytathatnám?

- Persze, folytasd! - válaszolta a fiú kicsit meghökkenve azon, amit rázúdítottam.

- Nos. Egy nap a herceg megkérte a lány kezét, aki igent mondott. Szerelemből, és illemből is, mivel tudta, ha helyesen döntene, és elutasítaná a herceget, azonnal kitoloncolnák a palotából, vagy ami még rosszabb, megölnék, mivel a királyné igen kényesen ügyelt arra, hogy fia boldog legyen. Ám így le kellett magát lepleznie választotta előtt. Mikor elárulta, úgy látta, a herceg nem lepődött meg.

”Tudtam, hogy mi vagy. Kilestelek, mikor egyszer az erdőbe mentél. Csak azt vártam, mikor mondod el, de azt tudnod kell, hogy irántad érzett szerelmem így is töretlen.” mondta a herceg. Két év múlva a lány ikrekkel ajándékozta meg az uralkodói családot, de belehalt a szülésbe. A kislányok mindenben anyjukra hasonlítottak, de csak egyikőjük volt animátor képességekkel megáldva. Az anya, halála előtt elrejtette az összes róla szóló iratot - köztük az animátori képességekre szert tevés lehetőségéről szóló jegyzetet is - egy titkos szobába. A hercegből lett király egy nap véletlenül ráakadt a könyvtárra, és elolvasta a feleségéről szóló összes tanulmányt. Hajtotta a vágy, hogy animátor hadsereget hozzon létre, így a szakácsokkal előállíttatta az esszenciát, majd az elit alakulat tagjaival megitatta, és megparancsolta nekik, hogy ami velük történik, arról még a kedvesük sem tudhat. Három nap tömény szenvedés után, hat ember halálával létrejött az animátor sereg. A király leigázta a birodalom szomszédságában álló kis országokat legyőzhetetlennek tartott seregével. A katonák jövőbeli gyermekei pedig ismét animátor képességgel bírtak, így adódott át generációkon keresztül a gén. A történelem során rengeteg kutya fajtával kísérleteztek azok, akik ismerték a titkot, és a különleges embereket rabszolgaként használták. Ám százötven évvel ezelőtt egy animátor felkelést szított, leigázták fogva tartóikat, magukhoz vették az esszencia receptjét, majd megalapították a Rendet, vagy hivatalosan Az Animátorok Egyenjogú Szervezetét. Nos, már mindent tudsz.

- És te hogyan lettél animátor? - kérdezte James, mintha ez neki teljesen természetes lenne.

- Így születtem.

- Lehet még egy kérdésem? Miért nem futottál el, ha értetted, hogy el akarunk hozni, és tudtad, hogy lebukhatsz?

- Ne tudom. Legyökereztem az ijedtségtől, vissza az erdőbe pedig nem mehettem, mivel gyakorlat volt, és valaki biztosan követett.

- Visszajössz velem, vagy mondjam, hogy elszöktél? - kérdezte végül James, mikor már majdnem visszaértünk a házukhoz.

- Tudod mit? Már így is nagy bajban vagyok, ennél rosszabb nem lehet. Visszamegyek veled. - válaszoltam, és felvettem kutya alakomat. A fiú szagán lehetett érezni, hogy furcsa neki ez az egész, de igyekszik nem mutatni. De volt az illatában még valamilyen kellemes érzés, amit nem tudtam azonosítani. Bekocogtam mellette az udvarba, és a nyitott ajtón keresztül felmentem a szobájába.

- Anya! Apa! Megjöttem! - hallatszott lentről James kiáltása, de beszédét rögtön a húga hadarása nyomta el, amint rólam érdeklődött.

- Siva rosszul érzi magát, a szobámban van, bezártam. Majd délután vigyük a menhelyre. - azt el is felejtettem elmondani, hogy is hívnak igazából. De semmi haszna nem lett volna, már elkereszteltek Sivának. Visszavettem emberi alakomat, és az íróasztalhoz léptem. Felvettem egy rajzot. Mintha én lettem volna. Furcsa. Ekkor belépett a szobába James.

- Ja, szerintem is furcsa. - mondta, mintha kitalálta volna a gondolataimat. - Ez csak egy fantázia rajz, te meg pont így nézel ki.

- Nem néznek bolondnak, ha azt hallják, hogy magadban beszélsz? - Kérdeztem suttogva, nehogy meghallja valaki az ajtó mögött.

- Nem. Ugyanis elmentek az állatkertbe. Én azzal a mentséggel maradhattam itthon, hogy „Sivára vigyáznia kell valakinek!”

- Nem is Siva a nevem! És nagyon idegesít, hogy mindegyikőtök így hív. - pufogtam.

- Ha esetleg elmondanád, nem kellene, hogy én így hívjalak.

- Az igazi nevem Elizabeth Setter. De mindenki csak Liznek hív, és én is jobban szerezem azt.

- Nos Liz. Mit szeretnél csinálni, amíg körül-belül hat órán keresztül itt vagyunk? A többiek csak négykor érnek vissza, akkor viszont a menhelyre visznek, ott pedig kiderül, hogy nincs chiped. És a chip nélküli kutyákat bezárják egy ketrecbe, amíg örökbe nem fogadja őket valaki…

- Nem félek a menhelytől. Minden ilyen telepre van egy rendi beosztott, aki hetente ellenőriz, és kimenti azokat, akiket valaki véletlenül meglátott, és beadott.

- Akkor, ha nem bánod, most kérdésekkel traktállak?

- Persze, jöhet bármi!

- Miért nem maradtál kutya alakban? Akkor nem lepleződtél volna le - tette fel a lehető leglogikusabb kérdést. Élénkzöld szemeiben tükröződött az arcom. Elég elgyűrten néztem ki, nem vitás. Vennem kellene ruhákat, így nem mehetek sehova sem. Szakadt gyapjú pulcsi, és koszos, fehér rövidnadrág, ami a fél combomat sem fedte el. Narancs sárga, csípőig érő hajam kócosan ölelte körül arcomat, amit több karcolás is borított, bár nem voltak vészesek. Mindig úgy gondoltam, ettől nem tűnök annyira tökéletesnek, mert aki jól megmustrálta porcelán fehér bőrömet, észre vehetett pár apró forradást. Elvesztem James szemében, de hirtelen eszembe jutott, hogy még nem válaszoltam a kérdésre.

- Mert ha meghatározott időn belül nem változom vissza, akkor úgymond automatikusan felveszem az emberi alakomat, és egy órán keresztül nem ölthetek kutya képet.

- Ezen ennyit kellett gondolkodni? - nevetett a fiú.

- Csak szerettem volna választékosan megfogalmazni. - vágtam rá gyorsan.

- Hogyan szerezted az oldaladon lévő sebet, amit most, hogy eszembe jut, még nem is ápoltam le? - kérdezte, majd intett egyet, hogy kövessem. Megindultam utána.

- Van úgymond egy ősi ellenségem, aki nem tudja elfogadni, hogy jobb vagyok nála. Mindig megragadja a lehetőséget, hogy rám támadjon, és tegnap sem tett másként. Mellesleg semmi szükség rá, hogy bekötözd a sebemet. Volt már durvább is.

- Ragaszkodom hozzá - eresztett meg egy mosolyt, és a fürdőszoba szekrényből elővett egy elsőbbsegély dobozt.

- Én meg ahhoz ragaszkodom, hogy nem kell! - válaszoltam, és már futásnak is eredtem volna, de ő hátulról átkarolt, hogy ne tudjak megmozdulni - Figyelmeztetlek, hogy elég veszélyes vagyok! - fenyegettem meg.

- Én meg sárga öves karatés voltam, még tíz éve! Semmi esélyed ellenem!

- Teszteljük?

- Inkább ne! Nem szeretnék kárt tenni benned! - nem hittem volna, hogy ilyen jó színész, mert ha nem tudtam volna, hogy viccel, még talán be is dőlök neki.

  A hat óra szinte hihetetlen sebességgel repült el, Jamesszel, mintha évek óta ismertük volna egymást. Éppen én kérdezgettem őt az életéről, mikor pakolás zaja hallatszott az előszobából. Gyorsan kutya alakot vettem fel, és a fiú oldalán lekocogtam a megérkezőkhöz.

- Emma! Ne is vedd le a cipőt, és a kabátot! Most jut eszembe, hogy el kell vinnünk Sivát a menhelyre. James! Te pedig vegyél fel valamit! Hideg van odakint! - kezdett intézkedni máris az anyuka, akiről időközben megtudtam, hogy a neve Emily Ravenfield. Elég vészjósló név egy ilyen életvidám, és fiatalos nőnek. A szeme - fiával ellentétben - fagyos kék színben pompázott. Szinte világított sötétbarna hajkoronája, és napsütötte bőrének összhangjából. Talán százhatvanhét centi magas lehetett, Alkata törékeny. Arcán alig észrevehető nevetőráncok húzódtak. Olyan fajta nő volt, akire azt mondaná mindenki, „Így akarok kinézni ennyi idősen!”.

 Ismét kocsiba szállt az egész család, és a legközelebbi menhelyre fuvaroztak. Pórázt csatoltak a tegnap rám aggatott nyakörvre, és beléptünk a menhely folyosójára. Fülemet rögtön megcsapta a többi kutya ugatása, ahogy egy örökbefogadó elhalad a kenneljük mellett. Egy fiatal, talán huszonöt éves nő fogadott minket.

- Jó napot! - mosolyogta. Az arcáról le lehetett olvasni az első benyomást. Nem kedvelte a családot, mert azt hitte, a menhelyre szeretnének beadni.

- Jó napot! - üdvözölte Emily a nőt. -  Tegnap találtuk ezt a tüneményt az erdő szélén, és hazavittük. - mutatott rám. - Szeretnénk, ha beolvasná a chipjét, hogy visszaszolgáltathassuk eredeti gazdájának.

- Rendben - érkezett a válasz - Ashley Everett vagyok, egyébként - mosolyodott el, és kezet rázott mindenkivel. Odasétált egy ajtó mellett elhelyezett pulthoz, és elővett egy beolvasót. Elkezdte a nyakamat tapogatni, hogy megtalálja a chipemet.

- Sajnálom, ennek a kutyának nincsen chipje. - közölte egy alapos ellenőrzés után. - Ezek szerint valószínűleg gazdája sem. Szeretnék befogadni, vagy leadják nekünk?

- Anyaaaa! Vigyük haza! - kezdte á máris Emma.

- Nem is tudom. James! Kijöttek Carlossal? - nézett fiára, aki a kérdést hallva rám pillantott. Én alig észrevehetően megráztam a fejemet.

- Nem nagyon. Nem tudom miért, de Carlos nagyon ellenséges vele. Ma reggel is morgott rá, alig tudtam úgymond leszedni róla.

- Akkor nem bánod, ha továbbra is a te szobádban alszik? A folyosón nem lehet, mert ne szeretném, ha éjjel össze-vissza járkálna, én nem vagyok hajlandó kutyákkal egy szobában aludni, a lányoknál pedig Jessica miatt nem lehet, hiszen ő még csak négy éves, könnyen elkap betegségeket.

- Megadom magamat! E mellett az érvelés mellett esélyem sincs! - emelte fel a kezét James.

- Akkor hazavisszük. - hozott döntést Emily. - Gyertek! Üljetek be a kocsiba, ennyi járkálás elég volt egy napra. Otthon még rendet is kell rakni, csak ezzel a feltétellel mentünk el az állatkertbe! - mondta lányinak, és kiterelte a családot a parkolóba.