4. Fejezet

 Derilla tovább folytatta mondandóját:

- Elizabeth Setter leleplezte az animátorokat James Black, 17 éves fiú előtt. Mivel ő a Setter család választottja, a büntetése enyhébb lesz, és adott esetben választásra is lehetősége van. A történtek elmondására hívatnám az informátorokat, Emily Ravenfieldet, eredeti nevén Emily Wolfdogot, és Carlos Goldent! - mondta, mire én teljesen lefagytam. Emily? Már Carlost furcsálltam, hiszen nem éreztem rajta semmi arra utalót, hogy animátor lenne, de Emily lett volna a legutolsó, akire tippelek, ha azt mondják, a családban is van egy animátor. Hiszen amikor elhoztak, még tiltakoztam is, de azt hittem nem értik. Akkor miért vitt haza mégis? A belépett a terembe, oldalán egy harmincas, szőke férfival, aki ezek szerint Carlos volt.

- Emily! Kérem, mondja el a történteket! - utasította Derilla. A nő meglebbentette haját, és belekezdett mondandójába.

- Először is, szeretném tisztázni, nem szándékom elérni, hogy Elizabethet valamilyen kár érje, akár a számára kijelölt jövőbeli posztj
át illetően, akár más módon, mivel csak fiam előtt, aki része is lehetne ennek a rendszernek, leplezte le az animátorokat. Tudatosan vittem házunkba, mert gyermekeim nem tudnak kilétemről, és szerettem volna, ha ürügyet kapok, hogy elmondhassam. - kínosan elmosolyodott, majd ismét szóra nyitotta a száját, hogy folytathassa, ám Derilla gyorsabb volt nála.

- Köszönöm, ennyi elég lesz. Most, hogy más szögből láthatjuk a történteket, szeretném, ha a kilenc tanácstag véleményezné Elizabeth tettét, és eldöntenék, érdemel-e ezért büntetést, és ha igen, mennyire súlyosat - Megnyugodtam a hallottakon, mivel ezek szerint nem lesz nagy a fenyítés, és a „kegyeimet” sem veszítem el. De miért nem mondta el Emily nekem, hogy mi is a lényege annak, hogy elvitt? Hiszen lett volna rá ideje, és lehetősége is. Ennek ellenére - nem tudom miért-, de örültem annak, hogy akár James is animátor lehet, hiszen az átváltozás képességét tanítani kell, senkinek nem megy magától. Gondolatmenetemet Martin szakította félbe.

- Az én véleményem szerint, ha valakinek büntetés jár, az Emily, mivel tudatosan veszélybe sodort egy animátort. Ám ő már nem tagja rendszerünknek, így én Elizabeth bárminemű fenyítése ellen szavazok - mondta a talán huszonnégy éves férfi, és bizonytalanul beletúrt barna hajkoronájába, szürke szemével pedig egyetértő tekinteteket keresett. Sarah is szólásra nyitotta száját:

- Én Martin mellett állok. Elizabeth nem úszhatta volna meg ezt a szituációt, erről pedig Emilynek gondoskodnia kellett volna, nem ilyen módon lerántani a leplet kilétéről - hangja lágy volt, illett kinézetéhez. Magas, százhetven centi körüli, vékony nő volt, talán huszonnyolc éves, haja ezüstösen omlott vállaira. Telt, piros ajkai minden pillanatban mosolyra álltak, fagyos, kék szemében huncutság csillogott, minden mozdulata azt tükrözte, élvezi az életet, minden lehetőséget kihasznál a vidámságra.

 Ekkor hideg fuvallat söpört végig a termen, a hatalmas kétszárnyú ajtó recsegni kezdett, majd nagy robajjal kicsapódott, és lila füst gomolygott be a terembe. A különítmény volt az, ők amolyan „szuperrendőrséget” alkottak, és az igazán fontos dolgokkal foglalkoztak. Nagyon hatásvadász módon a felhő felvette az animátorok alakját. Három magas férfi állt a küszöbön, arcuk teljesen kifejezéstelen. Senki sem tudta mire vélni hirtelen megjelenésüket, még Derilla arcára is meglepettség ült ki. A különítmény letérdelt, és fejhajtással köszöntötték a vezetőket, majd egyikük felállt, és hivatalos hangnemben rákezdett:

- A tekercseket ellopták. - csak ennyit mondott, mégis mindenki arcára pánik ült ki. Derilla felállt a székében, és ezzel a mozdulattal lecsitította az egyre hangosodó susmogást.

- Köszönöm az értesítést, Brian! Eric! Azonnal tájékoztasson minden animátort, a többiek pedig Emily és Carlos vezetésével induljanak a tekercsek rejtekhelyére! Elizabeth! Jöjjön velem! - ezzel el is intézte dolgát, és elindult kifelé a teremből. Követtem, és hamarosan visszatértünk a mezőre. Hirtelen megtorpant, majd felém fordult.

- Menj vissza a szobátokba, és maradj is ott, nem kell intézkednie senkinek sem, nem vagyunk veszélyben még egy ideig, ezért semmi ok az aggodalomra. Valószínűleg estére vissza is szerezzük a tekercseket. - nyugtatgatott, bár nem tudtam, azok a bizonyos tekercsek mit is jelentenek valójában. - Ha ezen az ösvényen egyenesen elindulsz, visszajutsz az erdőbe. - ezzel hátat fordított, és elfutott.

Én jó kislány módjára követtem utasításait, de egy gondolat nem hagyott nyugodni. Miért Emily és Carlos vezeti a csapatot? Hiszen Emily már nem hivatalos animátor, Carlos pedig csak egy informátor, egyikük sem valami szuperkém. Semmi hasznukat nem tudnák venni, hacsak nem ők tudják egyedül a bizonyos tekercsek pontos helyét. Vagyis a házuk környékén van, hiszen azt a területet nem sok animátor ismeri.

Derillának tényleg igaza lett. Pár perc múlva Victoria, Hayley és Taylor társaságában ültem a szobában. Mindent töviről hegyire elmeséltem nekik, ami a gyűlésen történt, mesémet csönd fogadta.

- Már csak egy kérdésem maradt. Mik azok a tekercsek? - kérdezte Victoria megszakítva a hosszú hallgatást.

- Fogalmam sincs - válaszoltam. Taylor azonban mindegyikünknél többet tudott az animátorokról, jól ismert minden féltett tárgyat, köztük a tekercseket is.

- Ezek több száz éves iratok a tudós kutatásairól, köztük a szérum receptje.

- Akkor már értem, mire volt az a nagy felhajtás. De ki vihette el őket?

- Tulajdonképpen bárki. Az animátorok nagyon erősek, és remek hadsereget lehet belőlük csinálni.

- Szóval, ha nem szerezzük vissza a tekercseket, nagy veszélyben vagyunk - állapította meg Victoria.

- De még nincs okunk aggódni, mivel a szérum hozzávalóinak beszerzése is jó pár nap, és az átváltozás is legalább három. - így tanácskoztunk még pár órát, mikor valaki bekopogott. Victoria rögtön felpattant, és ajtót nyitott. Egyenesen Martinnal szemben találta magát, aki elnézett a válla felett, és tekintetével engem keresett. Mikor észrevett, csak intett egyet, jelezve, hogy menjek oda hozzá. Amint odaértem, maga mellé rántott, és becsukta az ajtót.

- Derilla küldött, hogy szóljak, nem szereztük vissza a tekercseket, és nem tudjuk, ki vagy kik vihették el - tájékoztatott. Nem tudom, mitől lett hirtelen ennyire fontos, hogy tudjak erről, de bólintottam. - Csak ennyi lett volna. Visszamehetsz - azzal ugyan olyan hirtelen mozdulatokkal, mint az előbb, vissza is taszigált a szobába. Victoria még akkor is döbbenten állt az ajtóban, ami furcsa volt, mert nem nagyon lehetett meglepni semmivel. Hacsak…

- Azt hiszem, szerelmes vagyok - jelentette ki barátnőm. Ez nála nem volt ritka, szinte minden második férfi egyedbe belehabarodott, akár az utcán jött vele szemben, akár napi szinten tartották a kapcsolatot.

- Hányadik is ez a hónapban? - tette fel a kérdést azonnal Hayley, mivel ő és Taylor havonta fogadtak egymással, hány szerencsés kiválasztott lesz a következő hetekben.

- Ha jól emlékszem, negyvenhét. Nyertél. Ez egy új rekord! - ismerte el Taylor, és külön erre készített füzetében húzott egy strigulát. - A tartozást majd rendezzük.

- Rendben, de ha tényleg kifizetnél mindent, milliárdos lennék! - viccelődött Hayley, szokása szerint.

- Most inkább hagyjuk a fogadásaitokat! Még nem hallottuk Lizzy történetét a kis kiruccanásáról. Úgy hallottam volt egy fiú is! - mosolyodott el sejtelmesen Victoria, és az ágyára ültetett. - Mesélj! - azzal lehuppant mellém, és kajánul vigyorgott, hogy elterelte magáról a szót. Én elregéltem az egész kalandomat kezdve attól, hogyan futottam el William megsebesítése után, egészen a menhelyig.

- És aznap este jöttetek ti - fejeztem be. A csendet természetesen a szószátyár Victoria törte meg.

- Taylor! Húzz még egy strigulát! Ismét szerelmes lettem! - olvadt el.

- Komoly? Ezzel már orvoshoz kellene menned, hiszen azt sem tudod, hogy néz ki, és csak össz-vissz hét mondatot hallottál róla.

- De hét milyen mondatot! - replikázott Victoria, és hozzávágta Taylorhoz a párnáját, aki ezt hadüzenetnek vette, majd megrohamozta ágya végében felhalmozott plüssállatainak tömkelegével. Röpködtek a macik, lovak, kutyák és egyéb állatkák oda-vissza, mivel egyikük sem hagyta magát, és amint kezükbe került valami, rögtön elhajították a másik felé. Az egész háborút hadikiáltásokkal fűszerezték, és persze a dobálózás vége hatalmas nevetés lett. Victoria hajába temette arcát, és hátradőlt. Kék szeme könnyektől csillogott, a nevetés hevében néhány tincse az arca előtt gubancolódott össze. Nagy nehezen felült és hátrafésülte a rakoncátlan, fekete szálakat. A háta mögé nyúlt, előkapott egy rongyos patkányplüsst, és hatalmas erővel Taylor felé hajította, azonban az áldozat nővére még a levegőben elkapta.

- Bárkit, csak Pati urat ne! - váltott szigorú hangsúlyra az addig háttérből figyelő Hayley. - Már tizennégy éves, és a patkányok köztudottan fele idáig sem élnek! - okított ki minket, miközben Pati úr fejét simogatta, majd fogta, és elrejtette a párnája alá. Taylor szóra nyitotta a száját, mikor megkondult a hangosbemondó, ezzel jelezve a takarodót, mert ha valamit, akkor a kiképzés alatti animátorok alvásidejét nagyon komolyan vették. Átsétáltam az ágyam melletti szekrényemhez, és elővettem belőle egy pizsamát, és a törölközőmet, majd elindultam fürdeni. Beálltam a zuhany alá, és hosszan folyattam magamra jéghideg vizet, hogy kitisztuljanak a gondolataim.

Talán tíz percig álltam ott, mire teljesen szétfagytam. Bebugyoláltam magamat a törölközőmbe, majd felvettem a pizsit. Mire beértem a szobába, már újra felmelegedtem, ez egy jó pont volt az animátorságban. A többiek még nagyban csacsogtak, de beszédük nem jutott el az agyamig, szinte egyenesen az ágyba zuhantam, szemem leragadt, és mély álomba süppedtem.

Egy sötét tájon találtam magamat. Könnyű szellő simította meg a karomat. Valami messze zúgott, a hang hasonlított egy fűnyíróéra, de mégis más volt. A feketeségből lassan, és alig láthatóan kivált egy kopasz erdő sejtelmes alakja. A zúgás és vele együtt a rengeteg formája is egyre erősödött, és hirtelen egy kísérteties tisztás közepén voltam, tőlem nem messze mindenhol fák. A zúgás már elviselhetetlen hangos lett, és már inkább hasonlított morgásra, mint egy gépre. A földtől fél méter magasságig alig átlátható köd borított mindent. A hang már szinte közvetlenül mögöttem volt, szinte éreztem az állat leheletét, ahogy ismerős melegsége égeti a hátamat. Megperdültem, és szemben találtam magamat egy hatalmas farkaskutyával. Úgy tíz méterre volt tőlem, zöldes szemei huncutul csillogtak, de testtartása nem játékról árulkodott. Hátraléptem egyet, de ő velem együtt haladt, így nem kerülhettem messzebb tőle. Megfordult a fejemben, hogy szembeszálljak vele, de ez lehetetlen volt, egy ember nem győzhet le egy ekkora farkast. Egy ember. Valamiért furcsa volt ezt mondani magamra, de ez a gondolat olyan gyorsan el is ment, mint ahogyan jött. Hátat fordítottam neki, és teljes erőmből elkezdtem rohanni. Berontottam az erdőbe, de a farkas tekintetét folyamatosan a hátamban éreztem. Erőlködtem, és késztettem magamat, hogy gyorsítsak, de a köztünk lévő távolság egyre csökkent. Egy pillanatra teljes csönd lett, aztán érdes tappancsokat éreztem a hátamon, vállamba hatalmas fájdalom mart, amitől rögtön el is szállt minden erőm. A nedves talajra buktam, orromba föld és vér szaga szökött. A fájdalomtól eltompult elmémbe egy tiszta gondolat hasított: Hiszen nem kellene félnem! Nem szabadna félnem!